Mindenki egyért - Románia választ
Romániában vasárnap népszavazással súlyosbított államelnök-választást tartanak.
A népszavazás kérdését gyorsan letudhatjuk, a regnáló államfő nyomta át erőből, két kérdésben kell bölcsen döntenie a plebsznek: 1. akarunk-e kevesebb honatyát, a jelenlegi 471 képviselő és szenátor helyett legfeljebb 300-at; 2. szeretnénk-e, ha a jelenlegi kétkamarás parlament helyett egykamarás parlament működne Romániában. Mivel Romániában (is) a politikus definíciójának lényeges része, hogy lop, csal és hazudik (és ezt nyugodtan leírhatjuk, mert nagy része funkcionálisan analfabéta is), naná, hogy akarni fogjuk, mintha kevesebben nem tudnának éppen ennyit lopni, csalni és hazudni. A kétkamarás vs. egykamarás problémája egy picit meg fogja kavarni a lakosságot, ugyanis nem fogják érteni a kérdést, errefelé nem a képviseleti demokrácia hatékonyságáról vitatkoznak a buszon, trolin, szekéren, hanem azon, hogy a politikusok lásd mint fent.
Ebbe a témakörbe a magyarok próbáltak értelmet csempészni, a felsőházat megtartanák, de más jogkörökkel,
„a felsőház amolyan régiók tanácsa kellene, hogy legyen”, mondta Kelemen Hunor államfőjelölt, és ebből a románok csak a régió fogalmát nem értették, mondjuk, az egységes, oszthatatlan, homogén nemzetállam víziójában nehéz is jelentést tulajdonítani neki.
Megjegyzem, épp a napokban akarja a kormány az összes köztisztviselőt nyolc nap fizetetlen szabadságra küldeni azért, hogy másfélmilliárd eurót spóroljanak, kb. 1,2 millió közszolga húsz százalékkal kevesebb fizut kap karácsonyra. Hát ezen a problémán a felsőházi titkárnők lehetséges kigolyózása nem sokat fog javítani.
Amikor ezeket a sorokat pötyögöm, még nincs kampánycsend (a huszonnégyórás elmélyülési időszak elvileg biztosított; ritkán látni annyi kisimult arcú választópolgárt, mint ilyenkor szombatonként, mindenkinek a homlokára van írva: végre békén hagynak); még nem zajlott le az utolsó nagy tévévita az esélyesek között, már ha megszervezik egyáltalán (az ezt megelőzőre a szoci jelölt behívta volna a két szélsőjobbos kollégát is, emiatt mindenki kihátrált, és egyedül neki sem volt gusztusa); és mivel csütörtök éjszaka van, még nem olvastam az utolsó vezércikkeket.
Egyik komponens sem hiányzik: a tévévitát, ugye, végig kellene nézni, márpedig a kampány alapján megelőlegezhető, hogy intellektuális kihívásra (fogalmazzunk úgy: programok ütköztetésére) várni dőreség lenne; nő nincs köztük, focizni nem fognak. Egymást ekézik majd ezerrel, és ez románul sem valami nagy élvezet. A vezércikkek ugyanez a műfaj, a negyedik hatalom román verziójának nagyobb része kitartott hangon utálja Băsescut, ezért valamelyik másikat szereti, a magyar publicisták közül azok vannak kényelmetlenebb helyzetben, akik szeretik az RMDSZ-t, mert már megint csak egymásnak tudják bizonygatni, hogy Kelemen Hunor a legjobb fej mind közül, a mi négerünket a tévévitára még csak meg sem hívták, ennyit erről.
A három – közvéleménykutatások szerint – esélyes jelölt nevét a kötelességtudat iratja le velem, legyen közepe is a posztnak: Traian Băsescu jelenlegi államfő (demokrata-liberális, [PD-L]), Mircea Geoană (szociáldemokrata [PSD]) és Crin Antonescu (liberális [PNL]). A felmérések azt is valószínűsítik, hogy egyikőjük sem üti meg a bankot, így december 6-án Băsi és Geo, vagy Băsi és Crin anyáznak kegyeinkért a második fordulóban, és ugyancsak a köz aktuális véleménye alapján Băsi bármelyikőjüktől kikap.
Ezt azért fenntartásokkal kell kezeljük, Traian Băsescut 2007-ben egyszer már felfüggesztette a román parlament, akkor is ellene volt a sajtó nagyobb része, és az akkori népszavazáson óriási arányban mellette voksoltak az állampolgárok.
Băsescut ellenfelei azzal mószerolják, hogy elnöki diktatúrát készít elő, hazavágva a parlamentet mint intézményt stb.
Csakhogy ezen demokráciabajnokok nemrég szembesülhettek egy másik közvéleménykutatás eredményeivel, melyek szerint Románia lakosságának kétharmada úgy véli, nem javult az életszínvonala a kommunizmus bukása óta; továbbá a válaszadók közel egynegyede szívesen visszatérne a Nicolae Ceauşescu egykori kommunista diktátor nevével fémjelzett „aranykorba”; a megkérdezetteknek csak a 18 százaléka véli úgy, hogy Románia gazdaságilag ma jobban áll, mint a kommunizmusban, 35 százalék szerint pedig a rendszerváltás az ország kárára vált; és hogy tetézzük: ma már a románok kétharmada megkegyelmezne a három nap alatt halálra ítélt Nicolae és Elena Ceauşescu diktátor házaspárnak. A megkérdezettek 73 százaléka szerint ugyanis nem kellett volna kivégezni őket. És nem a halálbüntetés elleni elvi kifogásuk mondatja ezt, de nem ám.
Mondjuk, a megkérdezettek problémáját hamar orvosolnám: ha egy hónapig az összes kereskedelmi tévét letiltanánk, és a max napi egy órában híradó gyanánt az egy szem közszolgálatin nézhetnénk, amint az államelnök (bármelyik) üzemeket és a kollektív gazdaságokat látogat, lenne itt megint forradalom. A parlamentért nemigen.
Zárásképp futtassuk meg, mit szólnak mindehhez a magyarok. Az RMDSZ-ben 2011-ben szintén elnökválasztás lesz, és úgy néz ki, reménykednek az elemzők, hogy Markó Béla megunta vezérkedni, ezért utódlását előkészítendő jelöltté tolta elő Kelemen Hunort. Emiatt az Erdélyi Magyar Nemezeti Tanács (EMNT) egy darabig a jelölt programjától tette függővé a támogatást, Tőkés morgott, hogy Markóék nem egyeztettek velük, pedig összefogás, meg fórum, meg nemzetpolitika, a múlt héten mindenesetre fogukat összeszorítva (és az RMDSZ-vezérkarnak bemosva) mégiscsak Kelemen támogatására szólították fel az erdélyi magyarokat, merthogy a programban benne van az állami egyetem, a magyar regionális nyelvként való hivatalossá tétele és az autonómia, na.
Az lehet, hümmög a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), de a jelölt hiteltelen, meg egyébként is, ne lépjünk magunktól az asszimiláció első lépcsőfokára, inkább érvénytelenítsük többszörös pecsételéssel a szavazólapokat. Mély sajnálatomra lemondtak az össznépi performanszról, nyáron még az volt az ötlet, hogy pecsételés helyett írjunk nagy A betűt a szavazólapra, A mint „anulat” (érvénytelen), A mint autonómia, plajbásszal a fülük mögött sorjáztak volna a székelyek; így viszont soha nem tudjuk meg, hogy protestált-e valaki, vagy választék híján egyszerűen mindenkinek adott még egy esélyt. Netán csak simán belejött a pecsételésbe, ilyen is van, kezébe kapja a bélyegzőt, oszt' nem tud megállni.
A Magyar Polgári Párt (MPP) egy darabig szintén lebegtetett, először az SZNT-vel repült párban, utána körbejárt a hír, hogy feltételekkel támogatnák Kelement, de a háttérbiznisz nem jöhetett össze, mert nemrégiben visszaléptek az SZNT mellé, ők is érvénytelenítenének.
Politikai pártként nekik a népszavazásról is van mondanivalójuk, kisebb parlament igen, egykamarás nem, kétkamarás kell, de megváltoztatva a hatásköröket stb. – kéz a szívre, ez már elég bonyolult üzenet ahhoz, hogy az egyszerű választópolgár a vasárnapi ebéd előtt/után magas ívben leszarja.
Ráadásul Szász Jenő még csavart egyet a dolgon legutóbbi nyilatkozatában, a második fordulóban Băsescura kell szavazni, mondta, szerinte Băsescu személye jelenti az „egyedüli reményt” a romániai magyar közösség számára.
Valaki szólhatna már a székelyudvarhelyi alpolgármester úrnak, hogy az általa megálmodott szoborpark magyar történelmi személyiségei, no meg a Vándor Székely és Csaba királyfi között igen hülyén fog kinézni Băsescu büsztje.
A mi négerünk
"Ebben a kampányban én vagyok az arc, de ti vagytok a szív és a lélek. Én vagyok a hang, de ti vagytok az üzenet" – mondta Kelemen Hunor tegnap Csíkszeredában.
Programnak ez az "értetek vagyok" elég vékonyka.
A negatívkampányosok már pályázatot is hirdettek, illetve szemlézték a plakáttervező-versenyt. És szórakoztatnak is.
Nobel-díj, Szekuritáté és a román alkotmány
Tegnap hírül adták: Herta Müller kapja az idei irodalmi Nobel-díjat. Amit tudni kell róla, azt a Literán megtaláljátok, amiről most szó esik, az remélhetőleg a hétvégéig még fontos lesz.
Herta Müller Nobel-díja roppant kényelmetlen a román hatalomnak és értelmiségnek.
Ahogy az egyik román hírportál csütörtöki körkérdésének summázatában írja Costi Rogozanu: reméli, hogy reggelre nem utálják meg a díjazottat.
Most már az egész világ tudja: Herta Müller bánsági sváb, aki tizenötévesen tanult meg románul egy temesvári traktorgyárban, és aki a Szekuritáté zaklatása miatt emigrált 1987-ben Németországba. Német íróként kapta a díjat (1999-ben és 2008-ban már jelölte Németország) – indulásból méricskélni kell, mennyire román.
[Mellékszál: a kommentelők egy része nyammog apja bűnein (az SS-ben szolgált). Ha nagyon elbarmolt párhuzamot vonnánk, akkor a zsidózásnak – mint jelenségnek – a román kultúrában a fasisztázás az ellenkező előjelű megfelelője: Eliade, Ionsecu és Cioran is problémás alakok, anno a kolozsvári egyetemen a román filozófiát tanító román költőnő magas fordulatszámon fasisztázott, a csoporttársnemzetteim sziszegtek.]
Herta Müllerrel két nagy baj van: az egyik, hogy nem felejt. És nem elégszik meg az emlékeivel (pedig Nobel-díjjá írta őket), hanem arra is kíváncsi, amit a román titkosszolgálat róla összegyűjtött – azt viszont nem adják oda neki. Az ún. Szekus-dossziékról van szó, harmincannyi oldallal kiszúrták a szemét, nem csoda, ha dühös (életrajzi adalék: „más romániai német írókkal megalapította az Aktionsgruppe Banat nevű szervezetet, amely azonnal szálka lett a Ceauşescu-diktatúra szemében. Müller egy ideig fordítóként dolgozott, de mivel nem működött együtt a román titkosszolgálattal, elbocsátották. Első két kötete Romániában csak cenzúrázott verzióban láthatott napvilágot.”) – hát ne mondják neki, hogy csak ennyi van: „... meg akarom magyarázni az életem. Miután egyszer már ellopták, most is ellopják” – nyilatkozta nem is olyan rég. Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet igazgatója is ezt az állhatatosságot emeli ki a díj kapcsán, az irodalom bátorság is, mondja, ennek szimbóluma Herta Müller.
Herta Müller tényleg nem szívbajos, amikor a Román Kulturális Intézet 2008-ban Berlinbe küldött két volt besúgót a Nyári Akadémia előadóiként (egyikük az a Sorin Antohi volt, aki a CEU-n is tündökölt egy darabig, jogosulatlanul használt tudományos fokozattal etc.), akkor a Frankfurter Rundscahauban írt nyílt levelet az intézet igazgatójának, Horia Roman Patapievicinek (románul a sztori itt), amelyben tiltakozik a besúgók ellen. És a múlttal való szembenézésnek ez a könyörtelen őszintesége hajtotta akkor is, amikor a Die Zeit 2009-es júliusi számában közölt cikket, és ebben többek között arról írt, hogy a Szekuritáté nem szűnt meg, csak átnevezték – ha bevallottan negyven százalékát átvették az állománynak, mennyi lehet a valós arány (a többieket meg nyugdíjba küldték háromszoros nyugdíjakkal).
Azért sem szerették meg túlságosan, mert ilyeneket mondott bele az arcunkba: „Hogyha
nem mentem volna el, nem bírtam volna ki Romániában. Csak hogyha a
romániai valósággal való mindennapi érintkezést veszem számba, rájövök,
hogy még egyszer megbolondulnék, ha a mai Romániában kellene élnem. Az
összes fontos helyen ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazzal a
mentalitással. Gyakorlatilag nem változott semmi.” [Hm, hogy jelezzem finoman: a fordítás nem az én munkám.]
Herta Müllerrel az a másik nagy baj, olvasom Ion Bogdan Lefter villámreakcióját, hogy veszélyt jelent Románia Alkotmányának első, az egységes és oszthatatlan nemzetállam tézisét kimondó cikkelyére. Nobel-díja olyan nemzetközi visszhangot és párbeszédet generál, mondja, amelynek során kiderül, hogy „Románia maga is pont olyan multietnikus állam, mint az összes többi európai, illetve a világ többi országai, ami azt jelenti, hogy Alkotmányunk 1. cikkelye álságos és önkényes, korlátolt és nacionalista; hogy egy »nem-román« is válhat a románok és közös soknemzetiségű, többnyelvű kultúránk képviselőjévé; és, megnézvén Herta Müller prózájának a Bánság életéből vett román-sváb témáit, el kell ismernünk, hogy a nemzeti kisebbségeket néha – gyakran? mindig? – diszkriminálta a román nemzetiségű többség. Kényes témák, amelyek megvitatása nem volt és nem lesz könnyű.”
Hát, ha ehhez az kell, hogy Herta Müllert olvassunk, akkor indulok is a bótba. Legutolsó hír, hogy Temesváron az egész készletet felvásárolták csütörtök estére.
De ott legalább volt.
*Megjelent a reakción.
Tékozló fiú
- Nyitva van az ajtó? - kérdezem édesanyámat, miután bepakoltam a csomagokat az autóba.
- Ej, fiam, tudod jól, hogy nem zárjuk, amikor itthon vagyunk - mondja jóanyám röptiben. - Na, elszaladtam a bótba.
És elszaladt.
Európa elrablása – MAFF, 2009
A vörös bika leszállt a vászonról. Már a teremtésekor elég nyomorultul érezte magát, és ebben nagy szerepe volt egy nem különösebben tehetséges vasmunkásnak. A nem különösebben tehetséges vasmunkás esténként hódolt a szenvedélyének, a pártlap kevés számú és silány minőségű, színtelen reprodukcióit másolta nagy buzgalommal a negyedik emeleti ruhaszárítóban, a lépcsőház lakói ezért enyhén ütődöttnek tartották, ám amíg a csöpögő ruhákat nem festékezte össze, addig nem foglalkoztak vele túlságosan, a nem különösebben tehetséges vasmunkás marha nagydarab ember volt.
A nem különösebben tehetséges vasmunkás valamiért úgy gondolta, hogy a Guernica eredetije színes lehet, és isten tudja, mi okból, a bikát vörösre színezte, ami, valljuk be, egy faluról származó vasmunkás esetében aggodalomra adhat okot.
A vörös bika aggódott is eleget, de a nem különösebben tehetséges vasmunkás tudta magáról, hogy nem különösebben tehetséges, és amennyiben ezt elfelejtette volna, akkor ott volt neki a lepcses szájú felesége, aki minden áldott fizetésnapon az orra alá dörgölte az erre vonatkozó sommás megállapításait, az asszony totál ideg lett, ahányszor meglátta az új festéktubusokat és ecseteket.
A vörös bikának nem volt oka aggódni, mert a nem különösebben tehetséges vasmunkást nem érdekelte mázolmányainak sorsa, ahogy késznek nyilvánított egy képet, a lépcsőházfelelős vihette is a pincébe, ahol a törvénytelenül kihasított saját rekeszének deszkafalaira szegezte a vásznakat, a pince eléggé huzatos volt, és a negyvenes égő amúgy sem világította be az odút.
A vörös bika jó húsz évet rágta magát az örökös sötétségben, amíg úgy nem döntött, hogy leszáll a vászonról. Állt egy kicsit a pincében, fújtatott egyet, horkantott, lábaival kapart, próbálgatta a bikaszerű mozdulatokat, de ebben sem talált semmi érdekeset, hát elindult világot látni.
A pincéből kivezető ajtót megvilágította a kicsi és koszos ablakon beszűrődő napfény, a vörös bika elgondolkodva nézte a ráragasztott színes plakátot, fürdőruhában mosolygott rajta egy szőke ifjú hölgy, testén keresztben szalag futott, azt írta rajta: Miss Europa.
A vörös bika becsúszott a plakátra, elragadta a nőt, és meglepődve tapasztalta, hogy Miss Europában egy csöppnyi hiba sincs. Egy ránc, egy szemölcs, szarkaláb a szem sarkában, egy májfolt, narancsbőr, anyajegy, erősebb pihék az ajkak fölött – az égvilágon semmi, de semmi.
A vörös bika nem volt meggyőződve arról, hogy lehet-e szeretni egy ennyire tökéletes nőszemélyt.
* Ez a szöveg a Metrion Animációs Filmfesztivál idei kiadására íródott Balázs Zoltán fesztiváligazgató felkérésére. Őt szidjátok.
Felfüggesztett
Felfüggeszt(ett)em a blogom, mert 1. nemigen van időm írni; 2. elmúlt a varázsa.
Amikor rászánom magam, akkor inkább a Reakción igyekszem felvillantani valamit mindabból, amit az édes Erdély homálya talán elfed. Ott keressetek.
Csókolom
Elmentem szabadságra, két hét messzi idegönybe', nincs net, telefon, ha valakinek baja lenne velem, hát jöjjön utánam, ha nem fél attól, hogy jól fejbeverem.
Ne trombitáljatok! Addig is sírjatok, vagy nevessetek ezen, levettem a kezem erről az országrészről.
Két hét paradics. Csókolom.
Hűtlen
Kedves naplóm!
Kicsit hűtlen lettem hozzád, mert Tusványos-hozadékként rekrutáltak/felkértek/jóvannajerehozzánkes/kooptáltak Reakció-szerzőnek/beírónak/vendégjátékosnak/erdélyi izének, most az anyamagyarokat próbálom képbe helyezni, a kommentek szerint itthon sem ártana kis rendet rakni. Írtam oda az erdélyi liberókról és a szélsőjobbról, Gigi Becali intrójáról EP-képviselőként, az elkövetkezendő romániai elnökválasztásról, illetve az erdélyi autópályáról.
És kedves naplóm, kicsit meg is loptalak, néhány nagyobb posztot kimentettem egy másik blogra, privát válogatás, és még csak nem is teljes, mert, bizony, untalak végigolvasni, kedves naplóm.
33
Már megint egy születésnap, és már megint allúzióktól terhelt.
Harminchárom éves lettem, 33, így, számmal jobban mutat, a legoptimistább számítások szerint is életem egyharmadát leéltem. Ennek az egyharmadnak majd' egyharmadát az asszonnyal (nem írom ki a pontos számot, mert nincs benne 3, nem osztható hárommal, kétszemélyes ügy, kettővel osztható, vagy épp egy és oszthatatlan).
Van munkám (most is dolgozom), néha vannak sikerélményeim, és nem engedem, hogy idióták rontsák el az életkedvemet.
Tudom, mi a fontos (legalábbis számomra), megtanultam vállat vonni.
És ha úgy vesszük, akkor van egy évem megváltani a világot - de nem biztos, hogy akarom.
Az élet tényleg szép.
Frunda
"Több lelkészt küldtünk az Európai Parlamentbe, mint a Vatikán, fejtette ki Frunda György RMDSZ-es szenátor a szombaton, a Marosvásárhelyen lezajlott SZKT ülésén" - idézik a Mediafaxot honi sajtótermékeink (sic!). Továbbá: "Később, amikor a sajtó képviselői figyelmeztették, hogy a Vatikán nem EU tagállam, Frunda árnyalta kijelentését, azt mondva, hogy a romániai magyarok több lelkészt küldtek az EP-be, mint bármely más ország."
Nos, ennek az embernek, aki '89-ben gyávaságból nem merte vállalni Tőkés László védelmét, és később, Neptunon, lazán eladta Sütő András fél szemét, egy dologban igaza van, tényleg nincsenek szakembereink, az ET-tagjaként nem tudni, hogy a Vatikán nem EU-tagállam, hogy is mondjam: gáz.
Nincs k
Talán mindannyian emlékszünk még Esterházy Péter esetére. Befejezi a Harmonia Caelestist,
pontosabban kiadás alatt a – most maradjunk ennél – családregény, még
javítgatja a kefelevonatot, amikor szembesül azzal, hogy apja Csanádi
fedőnéven „titkos megbízott” volt, ügynök, ha úgy tetszik, mi úgy
mondjuk: besúgó.
Esterházy megírja ezt is, a Javított kiadás című könyvében mássalhangzóval jelzi, ahol sír, elerednek a könnyei, k, ennyi: k.
Amikor Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című
könyvének kéziratát először olvastam, nemigen tudtam, hogyan
viszonyuljak hozzá: lezárom a gépet, kilépek az ajtón, köszönök XY-nak,
vigyázok, ne lássa rajtam, hogy őt olvasom, ő is benne van; mert tudom,
hogy szűkebb környezetemben, Nagyváradon, a Királyhágómelléki
Református Egyházkerületben ezt a könyvet így fogják olvasni, benne
vagy, nem vagy benne, benne leszel a további kötetekben, ha ebben nem
vagy benne – így kérdezik tovább ezt a történetet, ezeket a
történeteket.
Mondhatjuk, persze, hogy mindenki benne van, benne volt, aki akkor
élt, ilyen volt a rendszer, és ez is egy álláspont, megérteni a
rendszert, mintha az felmentené az egyént, nincs akkora egyéni felelősség, a rendszer volt a bűnös, nem ő, elmúlt, lejárt, felejtsük el, ne foglalkozzunk vele, hiszen azóta mennyi jót tett, jó ember.
„…Az informátor – idézzük Molnár Jánost – a legritkább esetben
elkötelezett kommunista, sőt, rendszerint egy ellenségesnek, vagy
legalábbis gyanúsnak minősített csoport, társadalmi réteg tagjaként épp
azért szemelték ki, hogy feltűnésmentesen informálódhasson övéi között.
Volt lehetősége a választásra.
És innentől, a választás aspektusainak sokrétűségétől kezdve válik az
informátorok története a kommunizmus emberi drámájává…” (Kiemelés – D.
Sz.)
Volt lehetősége a választásra tehát.
Igen ám, viszont Demeter M. Attila a Magyar Kisebbség „A
pártállami diktatúra titoktalanításáról” szóló, 2007/1–2-es számában
rámutat: „A totalitárius rendszerekre az volt jellemző, hogy nem választható alternatívákat kínáltak fel
a polgároknak. Sokan, feltételezhetően Szilágyi Domokos is,
kényszerhelyzetben lettek besúgókká. És pontosan ez a rendszer
specifikuma: olyan választási helyzetek elé állítja a polgárait,
amelyek nem valódi választási helyzetek, embertelen választási
helyzetek stb.” (Kiemelés az eredetiben.) Tegyük hozzá, a filozófus
szerint „ez ugyan nem menti fel az egyént a felelősség alól, de
megmutat valamit a rendszer természetéből”. A továbbiakban azt írja:
„Kivételesen jellemes, erős erkölcsi meggyőződésű emberek mondhatják
ilyen helyzetben, hogy: inkább a halál, csakhogy többnyire nem vagyunk
kivételesen jellemes emberek, s az »inkább a halál« pedig nem épeszű
választási alternatíva.”
Molnár János a következőképpen fogalmaz: „A dráma erkölcsi
vonatkozásait kihangsúlyozza az a helyzet, amikor az informátor egy
vallási közösség bármilyen szintű vezetője (lelkész, pap, rabbi, imám,
presbiter stb.), vagyis tisztségénél fogva, eskü terhe alatt, emberi
titkok tudója és őrzője. Amikor tisztségénél fogva a rábízott egyén és
közösség emberi integritásának védelmezője kellene legyen.
Vizsgálódásom ezt a szempontot tekinti a legmérvadóbbnak, mert arra a
kutatói tapasztalatra épül, hogy a lelkész-informátorok igen kis része
az, akit karrier- vagy hatalomvágy motivál, aki örömét leli a
kiszolgáltatottak kiszolgáltatásában, vagy konkurenciának tekintett
kollégáinak a befeketítésében. Többségük emberi gyengeségek,
szenvedélyek rabjai, akik a túlélési életstratégia részeként vállalták,
hogy valamilyen szinten információt szolgáltatnak kollégáikról, vagy a
rájuk bízott hívekről. Illetve többnyire valóban többre érdemes
személyiségek, akik felvállalják, hogy tehetségük kibontakoztatását
akár valamilyen szintű informátori szolgáltatás árán is megvalósítsák.
Félreértés ne essék, ez a megközelítés nem ment fel senkit a felelősség
alól, de biztosítja egyrészt azt a minimális objektivitást, ami a
tudományos kutatás egyik elengedhetetlen feltétele, másrészt azt az
empátiát, ami nélkül emberi sorsokat ábrázolni torzító egyoldalúsághoz
vezet.”
Nézzük csak: két ember – A és B – utaznak a vonaton. A kétkezi munkás, B lelkipásztor. A a rendszer ideológiai kedvezettje, elvileg az „ő országa” Románia Szocialista Köztárság, neki találták ki, B országa „nem evilágról való”, hivatásszerűen adagolja a „nép ópiumát”, eleve a rendszer ellenségének van kikiáltva. A és B beszélgetnek. Nem tudjuk, hogy B elmondta-e A-nak, mivel foglalkozik, vagy csak elnyerte A bizalmát, mindenesetre B
– adatolja Molnár János e könyv 255. oldalán – „egy fiatalemberről is
jelent, akinek a nevét is megjegyezte, akit a vonatban ismert meg. Az
illető panaszkodott, hogy leszerelt a milíciától, mert nem akarták
figyelembe venni, hogy szeretne Bihar megyébe kerülni. Asztalosként
dolgozik Nagyváradon, hallgatja a SZER-t, és igazat ad nekik. A [most
maradjunk ennél] A nevű fiatalembert beazonosítják, és felhívják a Bihari Felügyelőséget, kísérjék figyelemmel.”
Ezt magyarázza meg nekem valaki. Nincs k.
Hiába, hogy ilyen a totalitárius rendszerek természete, hiába, hogy a lelkész is emberből van – B
ez esetben a rosszat választotta. Merthogy, mondja Schelling, az emberi
szabadság lényege éppen abban áll, hogy képesek vagyunk a jóra és a
rosszra, és itt a hangsúly az és-en van. B tudta, hogy a jelentésével árt A-nak, belülről ismerte a rendszert, tisztában lehetett az információ következményeivel. B-nek A az égadta világon semmit nem ártott, ha fogalmazhatunk így, B-nek nem ez volt a dolga, nem erre szervezték be (kollégájáról kellett volna „informálódjon”).
De nézzük másképp: tegyük fel, B azt hitte, hogy A
besúgó (volt milicista, ugye), és magát védendő jelentette fel őt (a
foganatosított intézkedésekről nem tudhatott, nem előtte hozták meg a
döntéseket). Merthogy ilyen volt a rendszer, a legegyszerűbb emberi
kapcsolatokat is megmérgezte, családtagok jelentgették fel egymást,
senki nem bízott senkiben, és pont ez volt a Szekuritáté célja.
Csökkenti-e B felelősségét a második verzió?
Nem. Molnár János ebben a könyvében megmutatja, hogy még a rossz
választások esetében is létezett olyan megoldás, amikor aránylag tiszta
lelkiismerettel ki lehetett szabadulni a csapdahelyzetekből: például
ugyan aláírtál egy jelentési kötelezvényt, utána viszont teljesen
érdektelen információkat szolgáltattál mindaddig, amíg
használhatatlannak nem minősítettek, és le nem zárták a „megfigyelői”
dossziédat (és többnyire áttettek a „megfigyeltek” közé). Fentebb, B történetében nem az „inkább a halál” dilemmáról volt szó, legfeljebb egy kis kényelmetlenségről, amennyiben A szintén informátor lett volna.
Ha mélyen magunkba nézünk, sejtjük, valószínűleg az első variáns igaz, B túlteljesített, megemlítette ezt is.
Ezért nincs k.
Pedig szerettem volna, hogy legyen, hiszen személyesen érint ez az
egész. Nekem csak életem első tizenhárom évét „vitte el” az a világ,
viszont gyermekként az élet szép,
ezért túl sok ilyen irányú tapasztalatom nincs. Ellenben végignézem a
szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket
töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén
mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire
akarnak felejteni.
Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust.
Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha
szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a
téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent.
Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik.
De akkor sem értem, hogy miért nem téma többmillió ember
megnyomorított élete, nem beszélve a deportáltakról, a
bebörtönzöttekről, a kivégzettekről.
Nem értem, hogy kilencventől errefelé miért nem hajtották el dühödten a
hatalomba, közéletbe stb. visszaszivárgó kommunistákat, hiszen igazán
tudhatták, mire képesek.
Ráadásul jelen esetünkben egyházi emberekről van szó, tehát bűnről
és bűnbocsánatról kellene, hogy beszéljünk. Ehelyett „leleplezésekről”
szólunk, arról, hogy a kommunizmus hazugságra épülő világa után további
húsz évet hazudoztunk. Mert fogadjuk el, hogy a totalitárius rendszerek
valóban nem biztosítanak valódi választási lehetőséget. De hogyan
magyarázzuk az azóta eltelt húsz évet?
Molnár János „a kommunizmus emberi drámáiról” beszél.
Nos, sikerült kilúgozni szenvedéseikből mindent, ami nemes, ami
katartikus erővel bírhatott volna, ami áteszményítette volna
nyomorúságukat.
Az empátiámat hazudták el.
Ezért nincs k.
Az átvilágítási folyamatot ennek ellenére folytatni kell. Egyéb haszna
mellett: legalább a szégyent ne hagyjuk örökül utódainkra.
Elhangzott Kolozsváron, 2009. június 25-én. Megjelent a Transindexen.
Besúgók. Nincs "k"
Csütörtökön be kell mutatnom ezt a könyvet. Majd 600 oldal, 400 folyószöveg, a többi (kor)dokumentum. Végigolvastam tisztességgel (többször is), és bár volt inger, nem jön, hogy azt mondjam, mint Esterházy a Javított kiadásban: k.
Napok óta ezen gondolkodom, hozzáolvasok, konstatálom a riadalmat, nézem a sajtóban a, mondjuk így, felvetéseket - a múltat végképp eltörölni, erkölcsi relativizmus, ilyenek, megannyi gondolatkísérlet arról az oldalról.
Érteni vélem a rendszert (érezni tizenhárom évig érezhettem volna, gyermekként viszont Az élet szép), nem is ezzel van bajom.
Folyamatosan az elmúlt majd' húsz év jár a fejemben.
Nincs k.
Bolyai-gyerekek versus BBTE oktatói (hm), kutatói (khm)
Ősidőkben, amikor magam is Kolozsváron ittam a "studentek" keserű sörét, a legjobb viccnek a talán háromszéki cigányok elnevezését tartottuk, akik egy BBTE-s hallgatói csoport terepmunkája után lazán úgy kategorizálták a szépreményű egyetemistákat: "Bolyai-gyerekek".
Azóta is tetszik, Bolyai-gyerekek, kár, hogy a mögöttes tartalom nem szervesült, nem tudsz rámutatni, íme, ők a Bolyai-gyerekek, nem olvasol ilyen mondatokat a sajtóban, hogy a Bolyai-gyerekek ezt és ezt csinálták, a Bolyai-gyerekek nem léteznek, pedig létezhetnének.
Tegnap, pénteken, a kolozsvári székhelyű ifjúsági szervezetek képviselői (akik nem Bolyai-gyerekek, bár lehettek volna) mocorogtak, merthogy ötven éve olvasztották egybe a Bolyait a Babeşsel, húsz éve már multikulti, de Babeş-Bolyai gyerekek sem nevelődtek ki - félanalfabéta, enyhén hülye oktatók (?), kutatók (?) viszont igen.
Kaptam egy levelet, Vári András szignálja, akiről a gugli nem sokat tud (vagyis sem BBTE-s, sem UBB-s kutatóként/oktatóként nem találja). Az ő felszösszentéből idézek:
"...semmi gond, hogy a magyar egyetemre emlékezzünk, sőt dícséretes. Ám a plakáton az egyik szervező nem más, mint az az EMI nevű szervezet, amelyik sorozatosan olyan rendezvényeket szervez, ahol azt hirdetik, hogy a sámánok tudománya az igazi, nem az orvosoké, a magyarok a aszíroktól származnak, nem volt holokauszt, a román szomszédaink és kollegáink pedig büdös olájok, most , vélhetőleg azt, hogy nem létezik magyar oktatás az egyetemünkön..."
Túl a helyesírási hibákon (bár egy egyetemi oktató/kutató esetében szerintem ez a minimum, amit elvárhatnánk, ha nem tud helyesen írni, akkor kérje meg a titkárnőjét/asszisztensét/bölcsész kollégáját, hogy nézze át, de ne röhögtesse magát - és az erdélyi magyar felsőoktatást - az egész világ szeme láttára), ami "elgondolkodtat és hümmögésre késztet" (szófordulatok az idézett levélből), az a nagyfokú primitívség, ami csak úgy sugárzik az EMI leírása kapcsán.
Hogy Vári András vitakultúrája, argumentációs technikája nem haladja meg a mezei "kommentelők" ad hominem-érvkészletének szintjét, siralmas, de nem meglepő, Kolozsváron egyre inkább létjogosultságot nyer az akadémiai gőg (lásd a Péntek-Berszán-Szilágyi véleményt a PKE szakindításáról) - bunkósággal párosulva viszont kontraproduktív.
Lejáratja a BBTE magyar oktatóit.
Olybá tűnik, hogy a felsőoktatás fellegvárában lemondtak a gondolkodásról. A racionális vitáról. Az eleven dialógusról.
Vagy egész egyszerűen arról van szó, hogy az értelmesebb oktatók hagyják az idiótákat szabadon garázdálkodni. Nem zavarja őket, vagy nem eléggé, hogy a nevükben "hümmögjenek és elgondolkodjanak". Netán nem is tudnak róla.
És csodálkozunk, hogy a felsőoktatási tanulmányok rubrikába a szépreményű hallgatók (akik Bolyai-gyerekek kellene, hogy legyenek) odafirkantják: Babes-Bólyai Tudományegyetem.
Így.
Bretter György pedig visszaevez, hogy fogában tartva vigye át Kolozsvár szellemét a túlsó partra .
Péntek
Különkiadás
Antiterro
Kedves ismerősöm hívott telefonon, hogy koccant az autójával. Átjáró, előtte menő nagy fék, ő trécs, belement egy kicsit, no. A meglepi akkor következett, amikor az "érintett" ótó hátsó üléséről kipattanó lila fejű úriember társai golyóálló mellényeket kezdtek kiráncigálni a csomagtartóból, beöltöztek rendesen. Egy dinamittal teli teherautó jelzés nélküli biztosító kocsiját nyomta meg a kedves ismerős, immáron benne van a terrorista-adatbázisban.
Lemondás
Délben szólt a nagyfőnök, hogy fontos bejelentést tesz a közgyűlésen, talán le kéne sajtózni. Meglepetésként ért. Hazarohantam, átöltöztem (egy ilyen közgyűlésre nem lehet rövidgatyába bemenni), plajbász, jegyzetfüzet, fül kihegyezve.
Tőkés László lemondott püspöki tisztségéről.
Nézem a közgyűlés tagjait, őket is meglepte, oszt' elrohantam sajtózni. Irtó fura, hogy a magyar nyelvterület sajtójának háromnegyedében látom a nevem, és nem mint szerző, hanem mint nyilatkozó: "Demeter Szilárd sajtófőnök emlékeztetett..."
A helyi portál elszabadult kommentjei közül egy "pengeváltást" érdemes idézni: "Reformáció kell, mert a revolució az evoluciót deformálta." - így az egyik nagyokos. Válasz: "Értsük úgy, hogy a forradalom bekavart a fennmaradásért folytatott küzdelembe? Vagy netán a "sokoldalúan fejlett szocialista ember" kifejlődésének megakadását fájlalod?"
Tréfálkoznak a parasztok.
Bolyai
Olvasom a Szabadságban, hogy a Memento Bolyai emlékkonferencia, könyvbemutató és élőláncos tiltakozás (részleteket lásd a linkelt cikkben) kapcsán, idézem: "A BBTE magyar oktatói/ kutatói köréből a sajtóhoz, így lapunkhoz is bírálat érkezett azzal kapcsolatban, hogy az egyetem épületeiben megjelent az a plakát, amely a Memento Bolyai című történelem-konferencia helyszínét, időpontját és szervezőit hirdette. A bírálat kifogásolja, hogy olyan konferenciát hirdetnek az egyetemen, amelynek társszervezője az EMI, hogy a Magyar Tudományos Akadémia helyi fiókjának számító KAB ezzel az ifjúsági szervezettel társult, illetve hogy a plakát terjesztését az egyetem falain Magyari Tivadar, az egyetem magyar tagozatának vezetője engedélyezte."
A BBTE meg nem nevezett oktatóinak/kutatóinak ez volt a legnagyobb problémája. Tegyük hozzá: ötven éve ez a legnagyobb problémájuk. Vagy legalábbis húsz.
Melléklet
Academic writing
Vélemény a Partiumi Keresztény Egyetem szakindítási szándékáról
Prédikáció az egységes erdélyi magyar egyetemről
Ellenesszé Political Pleasure prédikációjára
Egyetemi kilátások - vita Kolozsvár és Várad közt
Tusványos 2009. Természetesen!
Tusványos. Természetesen!
A részletekért katt a honlapra: www.tusvanyos.ro
Kétnyelvűség
Lacika rám ragasztotta a mangalica influencát, trüsszögök, prüsszögök, taknyolok, délutánig az officsban kóvályog az agyam, délutántól (kb. három napja) itthon drótozom magam össze a holnapra, ágyból online, dolgozom.
Már amikor nem trüsszögök, prüsszögök, taknyolok és köhögök.
Holnap viszont messzebbre kell távolodnom az ágytól mint 500 méter (Pest), ezért ma elvánszorogtam az uccavégi patikába, mondok a néninek, adjon valami erőset, megfázás ellen, visszafelé figyeltem fel egy cégtáblára, és azóta is üldöz a kérdés: miért van az, hogy Marosvásárhelyen és Nagyváradon, ebben a két városban, amelyekben a kétnyelvűség a helyi román politikum számára idegen találmány, úri huncutság, jó eszköz a magyaralázásra, cinkosan összeröhögnek pártállástól függetlenül (nota bene: előbbi város lakosságának fele magyar, utóbbi a magyar határ mellett van, anno innen is adakoztak Isaura kiszabadítására, román ajkú szomszédasszony is feszegette a malacperselyt), szóval miért van az, hogy ebben a két városban a temetkezési vállalkozások cégtáblái kétnyelvűek?
Nyílt nap a PKE-n
Jobboldali szűkület
Az erdély.ma balra tolódik, írja a Polgári Élet c. hetilap. A logikai levezetésükkel nem foglalkoznék, azzal eleve voltak és vannak gondok, aki nincs velünk, az ellenünk típusú ad hominem érveléssel duzzasztják a lapot (amiben csak az a vicces, hogy az RMDSZ-es lakájpublicisták érvkészletét veszik át, helyettesítsük be az MPP-t RMDSZ-szel, vagy fordítva, és helyben is vagyunk).
Hanem beidéznék egy passzust: " A Magyar Polgári Pártról már csak elmarasztalva ír, viszont az RMDSZ minden kis akciója bő reklámot kap, az sem véletlen, hogy az EP-kampányról is “bő lével” ír a portál. Nem tudom, ígért-e, adott-e pénzt az RMDSZ az erdély.mának, hisz tudjuk, pénzen jár a világ, pénz a taligája, az mindenesetre tény, hogy az internetes médiapiacon épp jobboldaliságával űrt betöltő portál átpozicionálta magát (ezzel szerintem megkérdőjelezi létét, hisz balos portálból van elég), így a jobboldali médiapiac tovább szűkül."
Olyannyira szűkül, hogy már csak egy kérdés marad: ki a Polgári Élet? Ki nem tudja, és ki szerint?
Az egyes szám első személy a publicista/szerkesztő bénasága miatt maradt, vagy a többes szám első személy a királyi többes (mi, I. Polgári Élet "fájlaljuk a portál pálfordulását")?
Zsidó Ferike, a főredaktor egyébként tárcaíróként pszeudo Fülig Jimmy leveleket ír.
Nagy arc
Ülünk kampánynyitó után a Bástya (Bastion) nevű vendéglátóipari helyiségben, mi, sajtósok minden végről, sörrel írjuk a magyar összefogást.
Mesi aszongya nekem, hogy "...és igen, az egód ekkora [mutatja], idáig ér".
Mondok: "Naná, van is métt, bémegyek Szentgyörgyön a kioszkba, hogy vegyek valami bötűt, látom, van Helikon is, na, mondok, ez kell nekem, a sok marhaság helyett, amit a kollégák esszeírnak, olvassak inkább literatúrát, megveszem, s há' mit olvasok benne, magamat."
Mesi hümmögött.
Persze, ő nem olvas(ott) engem.
És valamiért nekem sem jutott eszembe, hogy a megvásárolt példányt odaadjam.